228 évből lett az ÖTYE formáció!

Olaszné Slánicz Anikó mesélt nekünk a kezdetekről:
„A Kanizsai Futóklub jóvoltából a 34. SPAR Maratonon 4 fős csapatként kaptunk lehetőséget a részvételre, aminek nagyon örültünk és éltünk is vele – Rácz Erika, Góber Györgyi, Németh Csilla és én no meg a Gyula, az Ottó, meg a Tóth Ottó… 😊 Taktikai megbeszélésre és csapatépítő tréningre elhívtam hozzánk a lányokat. Regisztráláskor nem értettük miért, de minden tag életkorát be kellett írni. Amikor az összesített életkorunkat kiadta a rendszer, már sírtunk a nevetéstől – 228 év!!!! Csapatnév is szükségeltetett a regisztrációhoz, valaki közülünk benyögte, mi lenne – tekintve 228 éves korunkat – ha Kanizsai ÖTYE lenne. Ránéztem Erikára, aztán Györgyire, hogy vállalják?? de akkor már fetrengtünk a röhögéstől, Csillunak és nekem meg egyértelmű volt, hogy ez lesz a csapatnevünk a buli kedvéért. Így írtuk be magunkat Kanizsai ÖTYE-ként a „futótörténelembe” és azóta is büszkén vállaljuk ÖTYEségünket. Belépő az ÖTYE klubba csak 50+osként lehetséges!!!! A Kanizsai ÖTYE formációnk 3 óra 44 perc alatt teljesítette a maratoni távot és 11. helyezést értünk el a 34. Spar Maratonon, ahol Krihó Zsuzsi egyéniben indult első maratonjára. Együtt rajtoltunk és nem sokkal utánunk, fantasztikus eredménnyel ért célba. Egyből ÖTYE taggá fogadtuk.”

Természetesen a formáció minden tagjánál kíváncsiskodtunk arról, hogy került kapcsolatba a futással. Hihetetlenül motiváló történeteket olvashattok tőlük.

Erika:
„Csak egy néni a futóklubból, a legidősebb ÖTYE nővér, aki havonta 200 km fölött fut.  Civilben 1 férj felesége, 3 leány édesanyja és 4 unoka nagymamája. 1953-ban születtem, egész eddigi életemben futottam.
Kora óvodás koromban észrevettem, hogy:
– a teherautó, amely előtt az úttesten futok, nem tud megelőzni, olyan gyors vagyok. (csak nagy sokára jöttem rá, hogy nem akart elütni)
– ha tojás kell a boltból hamarjában, a leggyorsabban futva fordulok meg.
Azóta is nagyon szeretek futni. Ha könnyedén megy azért, ha nehezen, akkor azért. Ha egyedül futok azért, ha a többiekkel, azért. Ha a tanítványaimmal, akkor meg pláne! A futótanítványokkal kölcsönösen tanulunk egymástól.
Ők tőlem: az az érem, amit a boltban vásárolunk magunknak, nem ugyanolyan, mint amelyikért futottunk.
Én tőlük: nagy elégedettséget tud okozni, ha a kordély lehagyja a szamarat.

Néhány éve tagja vagyok a mi futóklubunknak. Tagnak lenni nagyon jó! Olyan nagyon, hogy néhányszor már térd fölötti rövidnadrágban is mertem futni a többiekkel. A vezetőség együtt tart bennünket, és mi egymást is.
Sok versenyen vettem részt, a klubbal is, egyedül is. Mind szép volt!  Ha ki kell emelnem egyet, az a saját magamnak megrendezett egyszemélyes születésnapi verseny volt. Én győztem. 67 év – 67 km.  Nagy elégedettséget éreztem utána. És éreznék, ha legközelebb, meg azután is sikerülne. Kudarcokat nap, mint nap megélek. Ha a huszonévesek megelőznek akár versenyen, akár edzésen (na, nem mindig sikerül nekik!), azt nehezen viselem.

Örülök, hogy nagyon sokan futnak a környezetünkben. A futóklub és Szilvi is okai ennek. 
A fiataloknak azt üzenem, sportoljanak, fussanak azért, hogy idős korukban a nyugdíjukat a versenyek nevezési díjára és a futócuccra költsék, ne gyógyszerre. A futás recept nélküli orvosság!

Györgyi:
Mióta az eszemet tudom sportoltam.  Már harminc éve dolgoztam biológia-testnevelés tanárként a Palini Általános Iskolában, amikor Palinba költözött a Lubics család.  Akkoriban már tudtam, hogy Szilvia maratonokat fut, de nem gondoltam, hogy ilyen nagy változást hoz az életembe az ő érkezésük.
Egyik szokásos  – 4 km – futásom után Szilvi megkérdezte lenne-e kedvem Ptuj városában futni Nagykanizsa képviseletében egy futórendezvényen váltótagként? Kis gondolkodás és felkészülés után lefutottam életem első hosszú távját. Nagyon elfáradtam, de a harmadik helyezés óriási élmény volt. A hosszú futások egyre több élményt adtak, belekerültem egy remek közösségbe, a Kanizsai Futóklubba, melynek azóta is tagja vagyok. Az évek során volt olyan évad, hogy egy nyáron 11 félmaraton versenyem volt. Nagy élmény számomra, hogy egyre több volt tanítvánnyal találkozok a futások alkalmával, nekik is életük része lett a sport, a futás. Ez nekem igazi elismerés.
Pedagógiai munkám 2018-ban megkaptam a Nagykanizsa Városáért kitüntető címet, amit a tanítványokkal elért országos döntők és bajnoki győzelmeknek köszönhettek. 2015-ben 40 év munka után nyugdíjas lettem, sajnos vele egyidőben a családban történt egy súlyos baleset, ami lelkileg nagyon megviselt. Két évig tartott, amíg egy kicsit magamhoz tértem – a sport segített – amikor valami megmagyarázhatatlan okból óriási kihívást állítottam magam elé: Maraton! Ahogy a gondolat megszületett, Erika és Anikó szintén úgy gondolta, hogy futnak ők is maratont.
Szenzációs összefogásként jöttek a klubból a segítők, akik hosszú órákat futottak velünk és segítettek a felkészülésben, kísértek minket a versenyen. 61 évesen 4:24 alatt teljesítettem az első maratonom. Mindhármuknak sikerült, óriási élmény volt. Rá egy évre újra lefutottam 30 mp-et javítva az előző időmön. Semmihez sem hasonlítható maratoni élmény azért is volt felemelő, mert igazi csapatunk volt. Örültünk egymás sikerének.

A Kanizsai Futóklubban az Öreg Tyúkok Egyesülete (ÖTYE) nagyon odaadóan sportol.
Nagyon szeretem ezt a közösséget, sok vidám közösségformáló rendezvény van, amin igyekszek mindig részt venni. A futás egy remek időtöltés, bármikor űzhető, vidám és kedves emberek között. A változatos terep, a nyári hajnalok frissessége, a finom csípős tél hóeséssel a kedvencem. Csak egy telefon kell az ÖTYÉK-től és már indulunk is a hétvégi hosszú, kalandozó futásunkra a város környéki erdőkön-mezőkön. Rengeteg élményt jelent a felkészülés, a verseny, a város környéki csodálatos környék felfedezése futva télen, nyáron, kora reggel, esőben, esti sötétben a csapattal.

Anikó:
2002-ben kerültem jelenlegi munkahelyemre, ahol évente kötelező fizikai állapotfelmérés részeként 2 km-t kell futni. Maximalista vagyok, a felmérések előtt mindig készültem, hogy le tudjam futni a 2000 métert. Eljött a nap, amikor a lányaim kirepültek a családi fészekből és hirtelen több szabadidőm lett, plusz a munkahelyi stressz is hozzásegített, hogy sportcipőt és melegítőt húzzak és egy kicsit kiengedjem a gőzt. Akkor még a 2 km is soknak tűnt. Céges csapattagként terepfutó versenyen koromnál fogva „csak” 2 km-t kellett futnom, majd belehaltam, de megcsináltam, áhítattal néztem a fiatalabbakat, akiknek 3 km volt a távjuk és le tudták futni. Számomra az már teljesíthetetlenül hosszúnak tűnt akkor. Na de nekiálltam, róttam a lakásunk körüli lakónegyed köröket magányosan, lemerészkedtem a Mindenki spotpályára is körözgetni. Azt vettem észre magamon, hogy alig, hogy nekiállok futni, a fejemből is kifutnak a stresszes gondolatok, kitisztul az agyam, megkönnyebbülök és boldogság tölt el, hogy az aznapra kitűzött távot sikeresen legyőztem.  Gondoltam egyet, mi lenne, ha növelném a távot. Ha az 5 km-t lefutom, menő leszek. A Csónakázó tavat futottam körbe. Lassan napjaim részévé vált a futás, amibe időnként lányaim és férjem is bekapcsolódott, futóversenyekre neveztünk csapatban. Amikor olykor sérüléssel küszködtem, bringával kísértem a családi csapatot. Bár sokáig magányosan futottam, egyre több „run-funnal” ismerkedtem meg. Kedves barátokra találtam köztük, sok hasznos tanácsot kaptam tőlük, újabb futóútvonalat ismerhettem meg a városban és azon kívül.

Mélypont egy életmentő műtétet követően következett be nálam, amikor menni is alig tudtam. A főorvos azt mondta, hogy a sportos életvitelemnek köszönhetem az életem. Műtét után egy hónappal a Kanizsai Futófesztiválon 10 km-n kategória 3. helyezést értem el.

A távok egyre hosszabbodtak. 2016-ban Tihanyban teljesítettem első félmaratonomat! De nagyon boldog voltam!!! Megízleltem a futóversenyek hangulatát, egyre több helyre jutottam el. Minden egyes célba érkezés hatalmas boldogság volt számomra, és ha saját magam idejét megjavítottam, az hab volt a tortán. Legyen mindenki tisztában azzal, hogy az elért eredményekhez kitartó és hosszú út vezetett mindig. 2016-ban ismertem meg Góber Györgyit és azóta heti szinten vagy időnként még annál is gyakrabban futunk együtt. A futás igaz barátokkal gazdagított, akikre mindig számíthatok. Szinte egy időben pattant ki mindegyikünk fejében a nagy elhatározás!!! 2018-ban kerek évfordulót ünnepeltem és beneveztem A MARATONRA. Ugyanarra a távra Góber Györgyi és Rácz Erika is nevezett, mindegyikünk első bálozóként. Együtt készültünk, nagyon sok támogatást és segítséget kaptunk a Kanizsai Futóklub lelkes tagjaitól, Léhart Zoltán, Nagy Mónika, Bódi András, Takács Ildikó több alkalommal hétvégéjüket velünk töltötték a hosszabb távokon, sőt Lubics Szilvi is velünk tartott és hasznos tanácsokkal látott el minket.

Ekkor volt a második mélypontom, betegség miatt 3 hétig az ágyat nyomtam, csak fejben tudtam készülni, és utólag úgy gondolom, megérte a mentális felkészülés. 2 hetem maradt a maratonig, hogy felépítsem magam, de nem kívánom senkinek azt az érzést, amikor 6 km után már nem megy a futás és tudod, hogy még hányszor hatot kell lefutnod a versenyen. Nem adtam fel, rajthoz álltam és 50 évesen lefutottam első maratonomat. A boldogság, az eufólia, amit a célkapun átfutáskor átéltem, le nem írható. Egy év múlva ismét rajthoz álltunk a Maratonfüredi rajtkapunál Györgyivel és Erikával, akikkel együtt készültünk egész télen a versenyre, amiben megint számíthattunk a Kanizsai Futóklub segítségére, támogatására. Az első 2 km lefutásakor nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok jóval hosszabb távok teljesítésére, hogy képes vagyok 5 perces kilométereket is futni, és a második maratonomat 3 óra 57 perc alatt teljesíteni.

2020. év mindenkinek felülírta terveit, álmait, a mozgás azonban a koronavírus járvány korlátozó intézkedései ellenére is része volt a mindennapjaimnak és úgy gondolom, hogy ez a jövőben is marad. Nagy terveim egyenlőre nincsenek, egészség legyen és tudjak futni, a többi élmény meg jön magától.

Csilla:
2018. április 29-én, a Kihívás Napján találkoztam először a Kanizsai Futóklubbal.

Csupa idegen volt mindenki, de az a fogadtatás, a kedves szavak, amit kaptam, meghatározta az elkövetkező futóéletemet.  A következő szerdán a Csó-Tó körön csatlakoztam, a futóklubhoz tartozom azóta én is.

A kezdő futók vakszerencséjével még abban az évben  szeptemberben Györgyivel és Csillával  elsők lettünk a Kis-Balaton versenyen. Úristen….olyan boldog voltam!!! Soha nem felejtem el! Kell  ennél több inspiráció??!!  Novemberben  Lentiben  1. lettem a korosztályomban  a 11 km-n, ezt már EGYEDÜL  hoztam össze, fél évvel azután, hogy futni kezdtem. De ezt nemcsak magamnak köszönhetem. Györgyi és Anikó a mentoraim  lettek, a közös futásokon együtt futottunk, sokat beszélgettünk, teljesen egymásra hangolódtunk. Nekik nagyon sokat köszönhetek.

Első fél maratonom 2019. júniusában volt. Anikóval futottuk, Györgyi eljött, hogy biztasson, szurkolt, tanácsokat adott, hogy ne fussam el magam. Nagyon büszke voltam a teljesítményemre. A Kis-Balaton versenyt ismét megnyertük Anikóval és Györgyivel SUHANŐK néven. Egész évben sok-sok közösségi  futáson vettem részt, közös programokon, versenyeken.  Annyi, de annyi élményem van!!!!!!
Jó futni…IGEN, megtaláltam azt, amit szeretek! Feltölt egy-egy nehéz nap után. Megtaláltam azt, amiben szabadságot érzek, élvezem, hogy elfáradok, sáros leszek, elázok, izzadt leszek. A futás legfőképpen barátokat adott, egy közösséget, amihez nagyon jó tartozni, rengeteg kedves embert, akikkel együtt örülünk a sikereknek, egymásnak szurkolunk, biztatjuk egymást.

Anikó arról is beszámolt, hogy: “Kis csapatunk hetente találkozik. Futás révén szinte mindig összejövünk szerdánként, vagy valamelyik hétvégi nap. Sőt Csillu jóvoltából a futás mellett TRX edzésekre is rendszeresen járunk. Amire még büszkék vagyunk: a 2020. UB az ÖTYE formáció 8 fős csapattá bővülve Kanizsai Csajok néven a dobogó harmadik fokára állhatott”

Zsuzsi
Gyerekkoromban nem voltam élsportoló, de mindig mozogtam valamit. Leginkább a futás, bicikli és az úszás dominált, mert ezeknél a sportoknál nem függtem senkitől, bármikor mehettem egyedül az uszodába, vagy a salakra. Valószínűleg már akkor is a gondolataim összeszedésére, és a túltengő energiám levezetésére „használtam” a futást. Akkoriban a Mindenki sportpályája és a zalakarosi focipálya volt a leginkább célpont, általában 4 km-t futottam, és nem bántam, hogy unalmasan, körbe-körbe haladva kell ezt megtennem. Na ezt ma már így biztosan nem tudnám…

20-tól 40- éves koromig nem sokat sportoltam, lekötött a munkám, a gyerekek, és csak itt-ott teniszeztem, vagy úsztam, mígnem egyszer jött az érzés, hogy ha így folytatom, hamar meg fogok halni, elvisz a stressz, jön az infarktus, agyvérzés, vagy egy halálos közúti baleset…

Elkezdtem újra futni, vettem futócipőt, aztán minden mást is, ami a futáshoz kellemes, és egyre hosszabb távokra vállalkoztam. Azt vettem észre, hogy a futás napjaim részévé válik, elkezdtem versenyezni – magammal. Egyre gyorsabb kilométerek, majd egyre hosszabb távok jöttek, mígnem eljutottam az első félmaratonig. Emlékszem, nagyon büszke voltam magamra, megfogott a verseny hangulata, a sok futó, akik persze profimód már régóta és gyorsabban futottak. Mindez nem zavart, inspirált, imádtam…Egyik verseny jött a másik után és az időm 2.12-ből 1.48 lett. Közben a táv is nőtt és elkezdtem készülni a maratonra. Elég sokáig – majd egy évig – tartott, mivel közbejött egy sérülés is, de azt vettem észre, hogy ott állok a Spar Maraton rajtjánál, és már nincs visszaút, indulnom kell. Ráadásul ott voltak az ÖTYÉ-k, váltóban neveztek ugyanarra a távra. Könnyedén futottam, éreztem magamban az erőt. A csajok pedig futottak „velem” legalábbis a fele távon. Hatalmas volt a tervezettnél jobb idővel célba érni úgy, hogy a többiek mind mosolyogva vártak a célban.

A Kanizsai Futóklubhoz pár éve csatlakoztam. A klub nagyon sok élményt adott nekem a futás mellé.

A futás számomra azért fontos, mert egyrészt bizonyítás önmagamnak másrészt teljes kikapcsolódás a hétköznapi taposómalomból. Mindemellett segít rendszerezni a gondolataimat és meghozni bizonyos döntéseket.

Egyszerűen nagyszerű.

Az „Ötyékkel” és a futóklubbal pedig fantasztikus!